Antichrist (2009)
színes amerikai horror, 104 perc, 2009
Rendező: Lars von Trier
Szereplők: Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg
cannes-i filmfesztiválnak lételeme a botrány. Legendás, hogy a fél közönség távozott a Visszafordíthatatlan-ról, hogy kifütyülték a The Brown Bunny-t, vagy kiakadtak a Funny Games-en - ezek azok a pillanatok, amelyeknek jó lett volna részese lenni, ott lenni, amikor először ütött be a sokk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a cannes-i közönség évről évre edződik és holmi orális szextől, csonkolástól vagy szitává lövéstől a szemünk se rebben. Lars Von Trier viszont beígérte, hogy szembesíti a cinikus, nehezen felzaklatható publikumot saját félelmeivel és feladatát maradéktalanul teljesítette: az Antikrisztus pont az a botrányfilm, aminek ezzel a címmel lennie kell.
A dán mester saját bevallása szerint az utóbbi két évet mély depresszióban töltötte és elképzelhetetlennek tartotta, hogy újra képes lesz alkotni. A depresszió persze nem éppen a kreatív energiák táptalaja és lesznek, akik azt gondolják, hogy Von Trier a kényszerszünet után kegyetlenebb és őrültebb, mint valaha. Hősei egy házaspár, akik - mint az a szándékosan túlstilizált, elképesztő prológusból kiderül - elveszítették gyermeküket, és mivel a férfi (Willem Dafoe) terapeuta, elvonulnak egy Éden nevű erdőbe, hogy ott kúrálja ki feleségét (Charlotte Gainsbourg) a gyászból. Az egész iszonyatosan indul, mert a párbeszédek erőltetettek, a kamera tolakodóan rányomul a szereplők arcára, az pedig igen távol áll a horror műfajától, hogy néha-néha előkerül a bokorból egy döglött állat.
Az egyik vadállat ijedelmet és/vagy röhögőgörcsöt kiváltó óriási jelenete (Von Trier igazi állatokkal dolgozott, ami jelentősen megnehezítette a forgatást) után azonban jön a jól ismert kíméletlenül groteszk manipuláció és innentől a néző úgy táncol (azaz sikít, hörög, szisszen és kacag) ahogy a rendező fütyül. Lehet háborogni, menekülni vagy éppen antikrisztust kiáltani, de érdemes mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy miért reagált az adott manipulációra úgy, ahogy és miért lehet ezzel kihozni a sodrából. Von Trier, aki maga sem szűkölködik a fóbiákban (Cannes-ba például minden egyes alkalommal lakókocsival érkezik, ugyanis fél a repüléstől) nagyon érdekes kérdéseket tesz fel a férfi-női kapcsolatokról, de nem udvariasan kérdez, hanem agresszívan az arcunkba dörgölőzik. Közben persze azt sem tudja - és nem is akarja - elrejteni, hogy számára a legnagyobb para a világon a női szexualitás.
Lars von Trier, a “Dancer in the Dark” és a “Dogville” rendezőjének neve talán nem cseng senki fülében ismeretlenül. Zavarodott elmeállapota - természetesen - a gyerekkorában gyökerezik. Dán nudista kommunisták ivadékaként jött világra (gondolta ő még ekkor), az apja ráadásul zsidó is volt. A kis Lars nyári szünetei érdekesen teltek, mivel nyomorék lelkivilágú szülei nyaranta nudistatáborokba küldték, nem gondolván arra, hogy nyomorékká tett porontyuk később esetleg a nagyvilágot fogja borzolni torz lelke temetnivaló szörnyszüleményeivel.
A békés, egészséges családi idillt fokozandó, 1995-ben anyja a halálos ágyán közölte fiával, hogy téves dolog lenne aput továbbra is annak szólítani, mert az igazi apja egy klasszikus muzsikus családból származó férfi, akivel a nudista komcsi Inger Trier azért dugatta meg magát, hogy gyerekének művészi hajlamokat szerezzen. Hát nem remek? Beteg Lars ebből levonta a következtetést, hogy a nők nem többek egy ivarszervnél, aminek ostoba gondolatai is vannak olykor. Ezt a fantasztikus elvet legnagyobb sajnálatunkra filmjeiben is megosztja a jobb sorsra érdemes nagyérdeművel. Lars biológiai apja egyébként néhány találkozás után inkább - vélhetően a szégyentől és az undortól vezérelve - örökre megszakította kapcsolatát érdekes kísérletnek szánt fiával.
A film röviden: férfi és nő közösül, miközben gyerekük a feldolgozhatatlan látványtól (mint később kiderül, a nő tudtával) rövid úton kiugrik az emeleti lakás ablakán, és a földön nagyot nyekkenve exitál. A film maradék 95 százaléka azt ábrázolja, hogy egy erdei kabinban élve a férfi és a nő hogyan éli meg a tragédiát a saját életfelfogásukon keresztül. Röviden: a férfi inkább nem, mert érzelmi önkontrollt gyakorló materialista, a nő pedig “megbékél” a tudattal hogy ő maga egy élveteg (Lars-i értelmezésben: gonosz, sátáni) ösztönlény. A filmnek itt kéne véget érnie.
A megbékélés alatt ugyanis azt értem, hogy egy fatuskóval péppé veri férje heréit, önmagára veri az álló faszból a véres gecit, majd a férfi lábát átfúrva malomkövet erősít rá. Később a rókalyukba bújt áldozatát ásóval szarrá veri, majd megbocsájt neki és dugni kezdenek, ami nem jön össze mert bevillan neki megint, hogy hát ugye korábban hagyta a gyermekét fallschirmjagerest játszani (ejtőernyő nélkül). Mi sem természetesebb, hogy emiatt ollóval levágja a saját klitoriszát, majd kicsit megdöfködi vele férjét.
Letöltés:
http://www.teradepot.com/r48w5p54s7h7/ntchrst_onlinemozi.uk.to.avi.html
Felirat:
http://www.opensubtitles.org/hu/subtitles/3560729/antichrist-hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése